Édes parfümillat, vörös hajzuhatag, hideg, acélkék pillantás. A nő lenézett az ártatlan, remegő lányra, gonosz vigyorra ívelt telt ajka. Ő tudta, ki van ott a földön, ő ismerte. Dorának hívták, amolyan tucatribanc volt. Minden idejét önmaga sajnáltatásával, sajnálásával töltötte, kihasználta az embereket, aztán önmaga elől is menekülve esett még mélyebb depresszióba, hogy aztán újabb embereket kihasználva a fű "csodálatos" hatásaitól bódultan órákra el tudja felejteni világfájdalmát. Bosszút akart állni, megmutatni a lánynak, milyen, amikor az ember tényleg szenved. Végignézett a testén, kerek mellein, teltkarcsú csípőjén, combjain, aztán...megrúgta. Fájdalmas sikoly töltötte be a szobát, a hegyes sarok pedig felsebezte a lány oldalát. Az kétségbeesetten vonaglott meg, de a csuklóit és bokáit szorosan tartó kötelek nem engedtek neki nagyobb mozgást. A nő fölé térdelt, végigcirógatta a felsőtestét, majd megragadta a kezét. Tudta jól, hogy a balon még, ha halványan is egy szó látszik. Nagy szerelmi bánatában vágta össze magát szegény, kicsi Dora. A semmiből talán? pengét ragadott a nő, s a félhomályban kereste meg a betűket, hogy újra belevagdossa őket a fehér bőrbe. Dora zokogva ficánkolt, nem tudott pontos munkát végezni, de elégtétel volt számára a tény, hogy így még sokkal jobban fájt is neki. Azért figyelmeztetően pofon vágta, hogy összekapja magát. Még nem melegedett bele eléggé. A másik kezébe is belevéste a szót, aztán a mellére, a nyakára...Gyűlölte a lányt. Végezetül előhúzott a táskájából egy kis injekciós tűt. Durván félrebillentette Dora fejét, s vénájába szúrta a tűt. Egyszerre adagolta belé a heroint. Egy fájdalmas nyögés, hörgés, könnyek...S nem sokkal később Dora meghalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése